Interjúnk a My Chemical Romance gitárosával Frank Ieroval a VOLT Fesztiválon.

A VOLT Fesztivál nyitónapjának headlinereként a Magyarországon először fellépő My Chemical Romance adott hatalmas sikerű koncertet. A fellépést megelőzően a beígért Way-fivérek helyett Frank Iero gitáros nyilatkozott az MR2-Petőfi Rádiónak, de nem bánkódtunk, mert készségesen válaszolt a kérdéseinkre, és a végén még meg is választottuk a VOLT legszimpatikusabb interjúalanyának.

MR2: Az előző lemezeteket, a Black Parade-et egy nagyon hosszú és rendkívül fárasztó turné követte, amit alaposan ki kellett pihennetek. Most a legutóbbi albumotokat, a Danger Days-t turnéztatjátok - ez is van annyira fárasztó koncertkörút, mint az előző?
FI: Ez most eléggé más, az igazat megvallva. A Black Parade turné két és fél éven át tartott, és időnként már rémeket láttunk, csomó mindenen átmentünk, családi szempontból is. Nagyon sokat kivett belőlünk, szóval nem volt könnyű. A Danger Days turnén viszont úgy érzem, mintha felnőttünk volna, okosabban turnézunk, és noha ez is sokáig tart, csinálunk közben szüneteket, nehogy begolyózzunk. Ezúttal nem készítjük ki magunkat teljesen. Hihetetlen az a vibrálás, ami ezt a lemezt és ezt a turnét kíséri. A legjobb barátok vagyunk, koncertezünk, együtt zenélünk - ennél semmi sem lehet jobb.

Amikor nekiálltatok a Danger Days-nek, azt mondtátok, hogy a bombasztikusabb The Black Parade után egy nyersebb, durvább lemezt szeretnétek. Hogy érzed, sikerült megvalósítani az elképzeléseket?
Végül is igen, meg hát tudni kell, hogy csak második nekifutásra sikerült befejezni az albumot, vagy legalábbis azt a Danger Days-t, amit mindenki hallott. Amikor először bementünk a stúdióba, nem is emlékszem, hogy tudtuk-e, mit is akartunk pontosan. Együtt akartunk játszani, alkotni akartunk új számokat, de akkor még nem álltunk készen arra, hogy megírjuk az új lemezt. Aztán végül is összejött, ami annak is köszönhető volt, hogy nem akartunk egy Black Parade 2-t. És akkor már tudtuk, hogy nyersebb, csupaszabb dalokat akarunk, nem volt szükség feltétlenül koncepcióra, és nem kellettek a gigantikus ötletek. Amikor első körben befejeztük a felvételeket, rájöttünk, hogy kifutottunk az időből, és ahogy jött a keverési procedúra, sikeresen megállapítottuk, hogy elértük a célunkat, de ez nem az a lemez, amit csinálni akartunk. Semmiképp nem akartuk, hogy ez a Black Parade folytatása legyen, úgyhogy kidobtunk egy csomó mindent, visszatértünk a stúdióba, és hagytuk, hogy az album önmagától alakuljon egy más irányba. Szerintem csakis így lehetett hozzáállni, sehogy máshogy. Ha úgy fogsz hozzá, hogy a lemezednek ilyen meg olyan lesz a hangzása, a dalok ezt meg azt fogják jelenteni, azelőtt, hogy a komponálásnak nekivágnál, akkor magadat és a közönségedet is becsapod. Végül valami olyasmi lett a Danger Days-ből, ami még minket is meglepett, és ez jó dolog.

Köztudott rólatok, hogy szívesen merítetek inspirációt vizuális irányból: képregényekből, horrorfilmekből, sci-fikből. Ezen a lemezen honnan jött a vizuális ihlet?
Sokféle irányból. A zenekar összes tagja nagy mozirajongó, meg persze imádjuk a képregényeket, könyveket és egy csomó minden mást. Ami ezt az albumot, legalábbis a konkrét felvételeket illeti, nos, azokra leginkább a gyerekkorunk hatott, és olyan filmek, amiken felnőttünk. Van benne egy kis Mad Max, van benne egy kicsi a Terminátorból, főleg, hogy ha megnézed a SING című számunk videóklipjét, aztán ott az eredeti Rollerball, vagy a Logan futása. És persze hatott ránk az Akira, és még sok minden egyéb. A vicces az, hogy amikor írtuk a lemezt és vettük fel - tulajdonképpen egyszerre írtuk és rögzítettük -, a kedvenc filmjeinket vetítettük a stúdióban, hang nélkül, mi meg csak játszottunk, és majdhogynem soundtrackeket csináltunk olyan jelenetekhez, amik a gyerekkori kedvenceink voltak.

Egy korábbi dalotok, a Teenagers klipje sokat merített a Wall című Pink Floyd lemezból és -filmből. A múlt héten Roger Waters itt járt Magyarországon a Wallal, te láttad már a show-t?
Nem sikerült még megnéznem, de nagyon szeretném. Hallottam, hogy szenzációs, és nem is tudom elképzelni, hogy ne lenne az. Amikor a Black Parade-et csináltuk, akkor lényegében sokkal inkább kiírtuk magunkra hatásainkat, és az tény, hogy durván masszív Pink Floyd fétisünk volt akkoriban. De visszatérve: nagyon megnézném a koncertjét.

Még mindig titok, hogy a dobosotok, Bob Bryar, miért szállt ki a zenekarból tavaly a Danger Days készítése közben?
Hát, ez igazából nem is titok, ez egy személyes dolog volt. Mindig is nehéz pontot tenni egy kapcsolat végére. Sok időt töltöttünk el együtt, és úgy ért véget, mint egy házasság, vagyis, hogy elváltunk. Mi tiszteljük őt és a magánéletét, és ez egy olyan dolog, amiről nem kell beszélnünk.

Forrás: mr2.hu